Kolon körül

A Duna – Tisza köze egyik legnagyobb édesvizű mocsara a Kiskunsági Nemzeti Parkhoz tartozó Kolon-tó. A mintegy 3.000 hektár nagyságú védett természeti terület a tó több mint 1.000 hektáros nádasát, és az azt körülölelő változatos tájakat foglalja magában. A tavat legkönnyebben Izsák város egykori Vásártere, azaz a mai Fogathajtó Pálya mellől érhetjük el. Az itt álló megfigyelő toronyból szemünk elé tárul a nádrengeteg. Az első ránézésre egyöntetűnek látszó nádast télisás- és gyékényes foltok, rekettyefűz-csoportok tarkítják. Ez a terület ad otthont a tó gémtelepének, amelyet kora tavasszal először a kanalasgémek és nagy kócsagok foglalnak el, később a többi lakói a kis kócsagok, szürke gémek, selyemgémek és bakcsók folyamatosan népesítik be.

A 2010 telén a gémtelep szomszédságában mesterséges kotrással létrehozott kb. 4 ha-os nyílt vízfelület még változatosabbá tette a nádast. A változó méretű tavacskák további élőhelyet teremtettek a nyílt vízhez kötődő madárfajaink számára, mint amilyen a nyári lúd, a cigányréce és a vízi gerinctelenekkel táplálkozó kis vöcsök. A nagytestű gémfélék látványosabbak ugyan, de a több éves, aratatlan nádas számos énekesmadár fészkét is rejti. Az egyszerű, barnás külsejű kismadarakra legfőképp a hangjuk hívja fel a figyelmet. Kora hajnalban és este hangos a nádas a cserregő nádiposzáták, és fülemülesitkék énekétől. A tücsökciripelésre emlékeztető énekű nádi tücsökmadár és a nyílt vizek szegélyeiben fészkelő nádirigó dala gyakran még a nap legforróbb óráiban is felhangzik.

Ha délkeleti irányban követjük a gémtelepről táplálkozni induló nagy kócsagjainkat, nagy kiterjedésű nedves rétre jutunk. A változatos mikrodomborzatú tájon kaszálók és legelők váltakoznak. Itt legel a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság szürkemarha csordája. A mélyen fekvő területek kora nyárig megmaradó vizeiben récék, ludak, kócsagok, gémek és gólyák szedegetnek. Hosszabb szemlélődés után a legelő állatok körül seregélyek hatalmas csapatai, bíbicek és nagy pólingok tűnnek fel. Ha szerencsénk van, ritka ragadozó madaraink közül megpillanthatjuk a kerecsensólymot, vagy az éppen vízisiklóra vadászó kígyászölyvet. A marhatartó telephez közel eső, magasabb, erősen legeltetett területen, március-áprilisi hajnalokon gyönyörködhetünk a pompás, fokozottan védett túzokkakas dürgésében. Kedves látvány a hodályok tetején ülve kora reggel napfürdőző kuvik is. A ragyogó kék tollazatú szalakóta szintén ezen az élőhelyen figyelhető meg, amint a szénabálákról felröppenve vadászik rovarokra, gyíkokra, apró emlősökre.

A Kolon-tó déli csücske és Páhi község között festői szépségű nedves lápréteket találunk. Ezeket a gyepeket a tó körül élők évszázadok óta kaszálással hasznosítják, ezzel teremtve elő a legelő állatok téli takarmányát. A falu határáig húzódó rét síkját időnként magányos vadkörtefák és magyar kőris facsoportok törik meg. Még a tél fakó színei uralkodnak a tájon, amikor a rét mélyebb fekvésű, vízzel borított részein kivirít az üde sárga mocsári gólyahír. Májusban az újra zöldellő gyepet aranyló boglárkaszőnyeg borítja be és karcsú, rózsaszín orchideafélék bontják szirmaikat a fű között. Legkönnyebben a nagyobb termetű hússzínű ujjaskosbort, a vitézkosbort, vagy a mocsári kosbort találhatjuk meg. A szárazabb, sztyeppesedő térszíneken él az apróbb, jól elrejtőző pókbangó, és a valóban kellemetlen szagot árasztó poloskaszagú kosbor.

A déli irányban egyre sűrűsödő facsoportok közt haladva elérkezünk a Közös-erdőbe, amely egykori láperdőből kialakult tölgy-kőris-szil ligeterdő. Az erdőt mogyoróbokrok, kökény, és kányabangita cserjék szegélyezik. A fák közé mélyen benyúló rét „öbleiben” – melyek formáját a rendszeres kaszálás alakította – különleges mikroklímájú rétfoltok jöttek létre.
A karcsú, lila virágú szibériai és fátyolos nőszirom, és az erős, magasra növő fehér zászpa legjelentősebb állományai ezeken a területeken találhatók. Az öblök ritka növényfajai – a mocsári kardvirág és a méhbangó – gyakran évekig rejtve maradnak a szem elől, mert csak a számukra kedvező esztendőben hoznak virágot. Nyár végén és ősszel akad látnivaló az erdőszélen: réti iszalag, és a kornistárnics mélylila virágai tarkállanak a sűrű fű között. Szeptember végére a lekaszált réteket pettyes rózsaszínbe burkolják a százával növő őszi kikericsek, melyek termésüket egyedülálló módon csak tavasszal hozzák. Amikor kora tavasszal a salátaboglárka kis sárga virágai nyílnak, az erdő fáinak nagy része még vízben áll. Később egyre-másra jelennek meg a különböző árnyékkedvelő lágyszárúak a több éves, háborítatlan avarral, kidőlt fák korhadt törzseivel borított talajon. Rábukkanhatunk a kedves, fehér virágú nyári tőzikére, vagy az orchideafélék családjába tartozó békakontyra, amely szerény, zöldessárga virágaival tökéletesen beleolvad környezetébe. Nyár elejére a víz eltűnik, csak az egykor a földből gyökerestől kifordult fák nyomán keletkezett mély gödrökben marad meg hosszabb időre. Ezek a kis „tavacskák” szúnyoglárvák és ebihalak ezrei számára nyújtanak otthont, de a víz visszahúzódásakor a Kolon-tó medrébe visszajutni nem tudó védett halfajunk, a réti csík is itt próbál menedéket találni. A Közös-erdő gazdag madárvilágát elsősorban a tavaszi reggeleken felhangzó madárdal – a hangosan füttyögő csuszka, a szépen szóló erdei pinty strófa, a harkályok lázas, messze hangzó dobolása – árulja el. Áprilistól hallgathatjuk a berki tücsökmadár különös, kabócára emlékeztető énekét, és az éjjel is csattogó fülemülét is. Néha megfigyelhetjük a magasan keringő, vagy a nedves réten táplálkozó fekete gólya párt, amely egy hatalmas, elágazó kocsányos tölgyre építette fészkét magasan a lombkoronában. A magas fákon ragadozó madarak is szívesen ütnek tanyát: a héja és az egerészölyv rendszeres fészkelők itt.

A tó nyugati oldalán az eddigiektől merőben eltérő domborzati és talajviszonyokat, valamint növényzetet figyelhetünk meg. A nádas szinte átmenet nélkül találkozik az egykori ős-Duna által lerakott futóhomokkal. A régmúltban ezt a partszakaszt nyílt homokpusztagyeppel borított buckavidék jellemezte, az utóbbi évszázad emberi beavatkozásai azonban visszafordíthatatlanul megváltoztatták a táj arculatát. A terület legnagyobb részét sajnos ma már tájidegen erdők, és behurcolt gyomok uralják. Csupán a Matyó-halom és a Bikatorok buckái őrizték meg természetes formáikat és növényvilágukat: a borókás-nyárasokkal tarkított árvalányhajas homoki gyepet.

A Matyó-halom buckáiról a tóra tekintve nagy kiterjedésű vízfelület tárul elénk. Észak felé tovább haladva hamar rátalálunk a vízhez vezető töltés bejáratára. Ha besétálunk, pár száz méter után a hatalmas nyílt víz partjára érünk. A 40 hektáros vízfelületet egy nagyszabású élőhely rekonstrukciós beruházásnak köszönhetjük, amely 2012 végére készült el. Az azóta eltelt néhány év alatt a természet befejezte a természetvédők munkáját és benépesítette a marcona gépek által kitisztított területet. A munkálatok még be sem fejeződtek, amikor a vízzel frissen telt mederben már megjelentek a halak és velük együtt az első vidra családok. A zöld nádvágással létrehozott sekély és zsombékos részeken sirályok, szerkők telepedtek meg. „madárszigetek” fáin, bokrain délutánonként kis kárókatonák, gémek és kócsagok pihennek. A vízen kis és búbos vöcskök halászgatnak, miközben a zsombékos területeken piroslábú cankók és bíbicek táplálkoznak. Megjelentek a gulipánok és gólyatöcs fészkel a zavartalan, sekély tószegélyben. A tómederben álló hatalmas száraz nyárfákon gyakran megfigyelhető a réti sas. A tavaszi és őszi időszakban találkozhatunk halászsassal, és a sokszor csapatosan szitakötőkre vadászó kék vércsékkel és kabasólymokkal. A késő őszi és téli időszak leglátványosabb madarai – az akár több százas csapatokban gyülekező – nyári ludak, nagy lilikek és réce fajok. Nem messze ettől a csodálatos vízi világtól hamarosan elérjük a Bikatorok homokbuckáit. Itt, akárcsak a Matyó-halomban, a homok uralja a tájat.

A tápanyagban szegény, laza homoktalaj, a gyorsan elszivárgó csapadékvíz, a szél és a nyári hőség komoly erőpróbának veti alá az itt élő növényvilágot. A nyílt homokpusztagyepek növényeinek felépítése mindezt jól tükrözi: egyesek mély karógyökerükkel akár a talajvízig hatolva biztosítják maguknak a nedvességet, vagy szőrös levélfelszínnel, keskeny, gyakran tűszerű levelekkel csökkentik a párologtatást, esetleg húsos, pozsgásokra emlékeztető leveleikben tárolják a vizet. Különböző stratégiák melyre a talaj laza szerkezete miatt van szükség: ilyen a talajfelszínhez lapuló és ott szétterülő forma, vagy a hosszú, keskeny, könnyen hajladozó szárak és levelek. Akadnak azonban olyan növények is, amelyek a szelet magérlelés után saját javukra fordítják. Az árvalányhaj termését a szél tollas repítőkészülék segítségével juttatja távolabb az anyanövénytől. A buglyos fátyolvirág, a mezei iringó és fényes poloskamag nagyon érdekes magterjesztési módszert alkalmaz. Az ún. ördögszekér-stratégia során a termések megérésével egy időben az egész, gömbszerűen elágazó növény elszárad, és elválik a gyökerétől majd a szél akár kilométereken keresztül görgeti, miközben magjai kipotyognak. A buckatetőkre jellemző, ritkásan növő fűfélék – a homoki árvalányhaj és a magyar csenkesz – csomói között virít a világítóan kék virágú báránypirosító, és találhatunk apró, sárga virágú naprózsát, ami mindössze 10-15 cm-re megnövő törpecserje. A védettséget és árnyékot nyújtó borókák és fekete nyarak oltalmában az orchideafélék két újabb képviselőjére akadhatunk ezen a területen: a piros madársisak és a vörösbarna nőszőfű színpompás példányaira. A nedvesebb talajú buckaközökben mindenütt nő az alig méteres, kis levelű serevényfűz, és ugyanitt lelhetünk rá a húsvét tájékán virágzó, sötétlilásan bókoló fekete kökörcsinre. A homokbuckák megőrzését nemcsak az itt élő páratlan növényvilág indokolja, hanem a terület gazdag állatvilága is. Az erdei pacsirta messzehangzó trillája már márciusban felhangzik a buckák közt. Korán megérkezik a tarka tollú búbosbanka is, mely hosszú, hajlott csőrével férgeket, rovarokat szedeget a fűcsomók között, fészkét pedig az öreg nyárfák odvába rakja. Még a legforróbb napokon is kitartóan fuvolázik a lombok közt lakó sárgarigó. Lépteink elől surranva menekül smaragdszínű zöld gyík, a barna-zöld mintás homoki gyík vagy a ritkább fürge gyík. Májusi sétáink alkalmával gyakran találkozhatunk a homoki réten – az egyébként a Kolon-tó vizében élő – mocsári teknős nőstényeivel, melyek ebben az időszakban ide vándorolnak, hogy lágy héjú tojásaikat a talajba rakják. A buckatetők, buckaoldalak csupasz homokfelszínein bukkanunk apró tölcsérekre, melyek mélyén bizarr külsejű, erős állkapcsú” hangyaleső-lárvák lapulnak arra várva, hogy óvatlan kis rovarok a csapdájukba essenek. Napszállta után milliónyi szúnyog, éjjeli lepke, rajzó cserebogár, fátyolka hagyja el búvóhelyét. Ilyenkor indul útjára a borókás-nyarasok madara, a lappantyú is, mely mind külsejét, mind viselkedését tekintve különleges. Óriási szeme segíti, hogy szürkületben is tájékozódjon, hatalmasra tátható szája szinte beszippantja a rovarokat, melyekre röptében vadászik. A vadászat szüneteiben a hímek hosszan elnyújtott pirregéssel területük határait. Ha felkelt a nap, fakéreg-mintázatú tollazata rejti a lappantyút, és igazán szerencsés, aki az ághoz lapulva pihenő madarat megpillanthatja.

Az Öreg-víz a tó egyik legnagyobb egybefüggő fehér tündérrózsás felülete, melyet az 1980-as években mesterségesen alakítottak ki. A tó minden kis nyílt vízfoltján megél a fehér tündérrózsa, itt, az Öreg-vízen, azonban ezrével gyönyörködhetünk e pompás, sokszirmú, fehér virágban. A vízen úszó nagy, kerek leveleken gyakran békák napoznak, alkonyatkor pedig elegáns külsejű selyemgémek egyensúlyoznak rajtuk, miközben vízben úszó zsákmányra lesnek. A nyílt víz fölött rajzó szitakötők távoli élőhelyekről is idevonzzák a sebes röptű kabasólymokat. A Kolon-tó halai számára ez a – még szárazabb években menedéket nyújtó – nyílt víz, valóságos paradicsom. A fokozottan védett, pannóniai bennszülött lápi póc rajai a legszívesebben az Öreg-víz szélén növő zsombéksás-halmok között időznek. A mélyebb vízben élő és a nád között szaporodó csukák, compók, aranykárászok jelentenek táplálékot a tó néhány családból álló vidraállományának. a fürge, ügyes kisragadozók télen hason csúszva viháncolnak a tó jegén, miután a lékből kihalászott zsákmányukat elfogyasztották.

Az Öreg-vizet északi irányban elhagyva nagy, széles dűlőúton hosszan haladunk a tó mellett. Telente, ha elég vastag a tó jege, ezen a területen – térben és időben is korlátozottan – aratják a nádat. Amíg újra ki nem nő nád, az aratás helyén sekély, gyorsan melegedő vizű nyílt lapály alakul ki, amely vöröshasú unkák, kis és nagy tavibékák és kecskebékák szaporodóhelye. Ha áprilisi éjszakákon erre sétálunk, leírhatatlan élményben lehet részünk: az egész táj zeng és lüktet a békák dalától. Mielőtt újra Izsákra érnénk, utunk a Radványi-félsziget mellett visz el. Ezen a tómederbe ékelődő gyepen - ahol legkorábban nyíló orchideánk, az agárkosbor virít - vezetik fiókáikat az óvatos nyári lúd szülők.