A Kolon-tó a Kiskunsági Nemzeti Park Izsáktól délnyugatra elhelyezkedő törzsterülete. A táj nagyon változatos: a hajdan nyílt vizű tó mára nádassá töltődött fel, melyet zsombéksásosok, füzesek, magassásosok szakítanak meg. A tó körül ugyancsak sokféle élőhelyet találunk: értékes fajokban gazdag kiszáradó lápréteket, mocsárréteket, láperdőt, sőt homokbuckavidéket is.

A Kolon–tó legnagyobb kiterjedésű társulása a nádas, a nyílt vízfelület nagyon kevés. Legnagyobb nyílt víz a “Kotrás”, melyet 1989-ben mesterségesen hoztak létre. Itt a vízi növényzet képviselői jó körülményeket találtak, pl. az úszó hínáros (Lemno-Utricularietum) társulás békalencse fajai: Lemna trisulca, Lemna minor, a bojtos békalencse (Spirodela polyrrhyza), a rence (Utricularia vulgaris), illetve az alámerülő békatutaj- kolokános társulás (Hydrochari-Stratiotetum) növényei: békatutaj (Hydrocharis morsus ranae), és a kolokán (Stratiotes aloides). A rögzülthínárosok (Potametalia) társulássorozatának fajai is előfordulnak a nyílt vizeken: pl. az úszó békaszőlő (Potamogeton natans), és a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba).

A nádas folytonosságát gyakran füzes foltok szakítják meg, melyekben a domináló rekettyefűz (Salix cinerea) mellett a fehér fűz (S. alba), és a törékeny, vagy csörögefűz (S. fragilis) fordulnak elő.

A nádas (Scirpo-Phragmitetum) uralkodó faja a nád (Phragmites australis), amely jó tűrőképességénél fogva, és rizómarendszerével történő vegetatív szaporodásának köszönhetően terjedt el és szorította ki a vízi növényzetet a tó lecsapolását követően.

A nád után a gyékényfajok fordulnak elő nagyobb mennyiségben: széleslevelű (Typha latifolia), és keskenylevelű gyékény (T. angustifolia). Érdekes a – télen nád között zöldellő - télisás (Cladium mariscus) több, szigetszerű előfordulása. A nádas kísérő fajai - melyek gyakoriak, de a nádhoz és gyékényhez képest jóval kisebb borítással vesznek részt a társulásban - a következőek: tavi káka (Schoenoplectus lacustris), kötőkáka (Sch. tabernaemontani), mocsári nőszirom (Iris pseudacorus), vízi hídőr (Alisma plantago-aquatica), ágas békabuzogány (Sparganium erectum), vízi peszérce (Lycopus europaeus), szürkekáka (Holoschoenus romanus), és a mocsári tisztesfű (Stachys palustris).

Az eddigieknél kisebb borítással előfordulnak még mocsári fajok is, pl.: vízimenta (Mentha aquatica), közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris), illetve a magassásos fajok: mocsári sás (Carex acutiformis), parti sás (C. riparia). Ahol a nádas közvetlenül érintkezik a zsombéksásos foltokkal, ott a zsombéksás (Carex elata) keveredhet a nádasba a két társulás határzónájában. A kicsit magasabban fekvő részeken mocsárréti fajok is megjelenhetnek, pl.: mocsári kutyatej (Euphorbia palustris), sédkender (Eupatorium cannabinum), felfutó sövényszulák (Calystegia sepium), és ebszőlő csucsor (Solanum dulcamara). A nád között szálanként előfordulnak a fentebb leírt vízi társulások egyes fajai, pl. a tündérrózsa.

A tó kissé elszikesedett talajú részein jött létre a sziki kákás társulás (Bolboschoenetum maritimi). Itt a szikikáka, vagy zsióka (Bolboschoenus maritimus) a domináns, de a nád és a gyékényfajok is nagyobb borítással fordulnak elő. Ezek mellett a kötőkáka gyakori, és a nádas már említett kísérőfajai (vízi hídőr, mocsári tisztesfű, közönséges lizinka) is megjelennek. Az enyhén szikes talajt sziktűrő növényfajok jelzik, pl.: sziki cickafark (Achillea asplenifolia), sziki őszirózsa (Aster pannonicus), réti szittyó (Juncus compressus). A térszintemelkedés a talaj szárazodásával jár együtt: ilyen helyeken a mocsárréti fehér tippan (Agrostis stolonifera) szaporodott el, a mocsári fajok pedig háttérbe szorulnak.

A belvízrendezések következtében a zsombéksásos láp (Caricetum elatae) már csak kisebb foltokban található meg a tó mélyebb részein, illetve a parti zónák közelében. Mivel ezek a foltok erősen ki vannak téve a szegélyhatásnak, és a jelenlegi hidrológiai viszonyok sem kedvezőek a zsombéksás számára, az eredeti kísérőfajok kiszorultak belőle. (pl. vidrafű- Menianthes trifoliata, hüvelyes gyapjúsás- Eriophorum vaginatum) A domináns faj a zsombáksás (Carex elata), melyet a környező nádas fajai, illetve mocsári fajok kísérnek (vízi hídőr, vízimenta, gyékények, tavi káka stb.), ahol pedig magassásosokkal került szomszédságba, ott a parti és mocsári sás fordul elő nagyobb mennyiségben.

A tavon kiterjedt területeket foglal el a magassásos társulás (Caricetum acutiformis-ripariae), főként a parti zónákban, illetve a töltések, csatornák szélén. Legnagyobb borítást a két névadó sásfaj ér el: a parti sás (Carex riparia), és a mocsári sás (C.acutiformis).

Helyenként megfigyelhetők zsombékok is, amelyek nem ezektől a sásfajoktól származnak, hanem a hajdani zsombéksások maradványai- erre települt rá a mocsári és a parti sás.

Gyakori sásfaj még a rókasás is (C. vulpina), és előfordul a borzas (C. hirta), illetve a réti sás (C. distans), ez utóbbi kettő csak szálanként, mert mocsárréti elemek.

A leggyakoribb kísérő fajok azonban a mocsári elemek közül kerülnek ki, pl.:mocsári nőszirom, vízi hídőr, vízi menta, mocsári galaj, közönséges lizinka, mocsári tisztesfű.

A kiszáradó mocsári fajok is gyakoriak: fehér tippan, mocsári zsurló, mocsári gólyahír, és réti füzény (Lythrum salicaria).

A tavat délről határoló Szúnyog-erdő természetes fűzláp és telepített nyáras-kőrises erdő keveréke. Telepített fafajai: kanadai nyár (Populus euramericana-marylandica), fekete nyár (P. nigra), fehér (P. alba), és szürke nyár (P. canescens), a vörös kőris (Fraxinus pennsylvanica). Cserjeszintje a fűzláp fajaiból kerül ki: rekettyefűz (Salix cinerea), törékeny fűz (S. fragilis), és kutyabenge (Frangula alnus) alkotják. A gyepszint növényzete az eredeti, és az erdőt határoló magassásosokból származik, így a Caricetum acutiformis-ripariae fajai alkotják.

A védett természeti terület legdélebbi pontján található Közös-erdő értékes tölgy-kőris-szil ligeterdő folt. (Fraxino pannonicae-Ulmetum), mely eredet szerint égeres láperdőből származik. A lombkoronaszint magyar kőrisből (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica), kocsányos tölgyből (Quercus robur), vénic szilből (Ulmus laevis), illetve szürke és fehér nyárból áll. Helyenként előfordul a vadalma (Malus sylvestris) és a vadkörte (Pyrus pyraster) is. A cserjeszint változatos, gazdag: veresgyűrű som (Cornus sanguinea), kutyabenge (Frangula alnus), kányabangita (Viburnum opulus), csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), illetve az égerligetből visszamaradt rekettye- és csörögefűz alkotja.

Gyepszintje nagyon érdekes és sokrétű, mivel az erdőt körülvevő mocsár- és láprétek, illetve a benyúló magassásos és nádas foltok fajaiból sok bekerült az erdő aljnövényzete közé. Így a mélyebb térszíneken, ahol a tavaszi hóolvadás után pangóvizek maradnak meg, a Caricetum acutiformis-ripariae (ld. korábban) társulás sásfajai találtak kedvező élőhelyet. Mocsári és mocsárréti elemek is nagy mennyiségben fordulnak elő (pl. mocsári gólyahír, fehér tippan). Értékes, védett lágyszárúak a Közös-erdőben: fehér zászpa (Veratrum album), fürtös salamonpecsét (Polygonatum latifolium), nyári tőzike (Leucojum aestivum), és gyöngyvirág (Convallaria majalis), valamint az orchideafélékhez tartozó békakonty (Listera ovata). A Közös-erdő öbleiben él az ugyancsak védett epergyöngyike (Muscari botryoides).

A Szúnyog-erdő alatt és északkeletre- végig a tó keleti partján-, illetve a Közös-erdő körül változatos gyeptársulásokat találunk: a kiszáradó láprétek, mocsárrétek, nedves kaszálók kelet felé elérik a páhi utat.

A gyepek legértékesebb típusa a kiszáradó kékperjés láprét (Succiso-Molinietum coeruleae).

Legszebb állományai a Közös-erdő környékén találhatók. A kiszáradó láprétekre jellemző a tavaszi és nyár eleji vízborítottság, majd nyár végén a kiszáradás, ezért sok a víztűrő, mocsári faj, de a szárazságtűrő növények is gyakoriak. A réteket gyakran kőrises foltok és fasorok szabdalják, és több helyütt terebélyes vadkörtefák nőnek.

Fűfélék közül a kékperje (Molinia coerulea) mutat dominanciát, de gyakori a réti perje (Poa pratensis), a fehér tippan, sőt magasabb térszíneken a szárazságtűrő sovány csenkesz (Festuca pseudovina) és az élesmosófű (Chrysopogon gryllus) is. Leggyakoribb sásfajok a muharsás (Carex panicea), a deres sás (C. flacca), a rókasás, de szálanként előfordul a zsombéksás is, utalva arra, hogy egykor ez a terület is láp lehetett. A mocsári sás azokon a helyeken ér el nagyobb borítást, ahol a láprét magassásossal érintkezik. A szárazabb, magasabban fekvő részeken a muharsásnál gyakoribb a réti sás (C. distans).

A láprétek májusban pompáznak leginkább: ilyenkor a réti boglárka (Ranunculus acris) hatalmas virágszőnyegei között orchideák bújnak meg. Leggyakoribb közülük a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorrhyza incarnata), és a mocsári kosbor (Orchis laxiflora ssp.palustris).

A vitézkosbor (Orchis militaris) kisebb mennyiségben fordul elő, hasonlóan a magasabb térszíneket kedvelő pókbangóhoz (Ophrys sphecodes). További értékes, védett növények a fehér zászpa, a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a fátyolos nőszirom (Iris spuria), a réti iszalag (Clematis integrifolia) és a halvány harangvirág (Campanula cervaria). Az őszi időszak védett növényei a réteken a kornistárnics (Gentiana pneumonanthe), a buglyos szegfű (Dianthus superbus), illetve az őszi kikerics (Colchicum autumnale).

A kékperjés láprét kísérő fajai közül gyakoriak az őszi vérfű (Sanguisorba officinalis), a tejoltó galaj (Galium verum), a festő zsoltina (Serratula tinctoria), a réti kakukkszegfű (Lychnis flos-coculi), a sárga borkóró (Thalictrum flavum), a festő rekettye (Genista tinctoria), a kúszó pimpó (Potentilla reptans), az ördögharaptafű (Succisa pratensis), a mocsári zsurló, a sziki cickafark, és a gyíkfű (Prunella vulgaris).

A kissé mélyebben fekvő, nedvesebb láprétek mellett a magasabb térszíneken, szárazabb réti talajon alakultak ki a mocsárrétek. A fehér tippanos mocsárrét (Agrostio- Caricetum distantis) az ún. “sósrétek” egy típusa, talaja enyhén szikes. Legjellemzőbb füvei a fehér tippan (Agrostis stolonifera), és a réti sás (Carex distans), de előfordul a sziki szittyó (Juncus gerardii), réti szittyó, és a réti csenkesz (Festuca pratensis), illetve a mocsarak és magassásosok sásfajai is. Kétszikűek közül jellemző a pillangósvirágú sziki kerep (Lotus tenuis), és eperhere (Trifolium fragiferum).

Mivel a rétek szukcessziója során a nedvesebb láprétekből jöttek létre a mocsárrétek, néhány szélesebb toleranciájú, de nedvességkedvelő fajjal is találkozhatunk,(pl. nád, vízi menta, gyepes sédbúza - Deschampsia caespitosa). Mocsárréti kísérő fajok a szürke aszat (Cirsium canum), a mocsári kutyatej (Taraxacum palustre), a libapimpó (Potentilla anserina). Egyes fajok jelenléte jelzi a talaj sziktartalmát, pl.: sziki őszirózsa, réti szittyó, sziki cickafark, kisvirágú pozdor (Scorzonera parviflora), sziki mézpázsit (Puccinellia limosa), sziki útifű (Plantago maritima).

A védett orchideák közül itt is megjelenik a mocsári kosbor, és ritkábban az inkább lápréti hússzínű ujjaskosbor.

Az előző társulásnál is szárazabb a réti csenkeszes mocsárrét (Festucetum pratensis), mely annak szárazodásával, ugyancsak kiszáradó lápréti eredettel jött létre. Ezt a lápréti fajok – őszi vérfű, deres sás, rókasás - megléte is alátámasztja. Domináns fűféléi a réti csenkesz és a fehér tippan. Gyakori a réti sás nagy borítottsága is. A kissé nedvesebb részeken szálanként még előfordulnak mocsári és lápréti elemek: mocsári sás, a libapimpó, a réti kakukkszegfű, festő rekettye. A legjellemzőbbek a közepes vízellátottságot kedvelő növények, pl.: szarvaskerep, fekete nadálytő, réti útifű, és a szárazságtűrő fajok: mezei varfű (Knautia arvensis), hólyagos habszegfű (Silene vulgaris), mezei zsálya (Salvia pratensis).

Az értékes láp-és mocsárrétek területének egy része a belvízrendezések miatti szárazodás, és a műtrágyával való túlkezelés következtében degradálódott. Erre olyan fajok tömeges elszaporodása utal, melyek erősen szárazságtűrőek, agresszív terjedésűek és/vagy nagy nitrogénigényűek. Ilyen például a szárazságtűrő, széles toleranciájú csillagpázsit, amely tarackjaival vegetatív úton is terjed, és kiszorít más növényeket, illetve a fűféle gyomok közül a tarackbúza (Agropyron repens), és a csomós ebír (Dactylis glomerata).

A Kolon-tó nyugati oldalán az eddigiektől eltérően nem réti, vagy láptalaj, hanem meszes homok található, melyet a szél meredek buckákká formált. Az egykor értékes homokpusztagyepek nagy részére feketefenyőt (Pinus nigra) ültettek, de a telepítések többsége sikertelen volt: a satnya, alacsonyra nőtt fenyők közötti gyepek pedig végleg degradálódtak. Csak a védett Bikatorok és Matyó-halom területén található nyílt homoki gyepek (Festucetum vaginatae) őrizték meg a vidék valamikori arculatát.

A társulás domináns fűféléje a magyar csenkesz, (Festuca vaginata), mely nem összefüggő gyepeket, hanem csomókat alkot, mivel a vízlimitált élőhelyen, a száraz homokban nagy kiterjedésű gyökérzetre van szükség- így a fűcsomók 20-40 cm-re vannak egymástól.

Ugyancsak nagy területeket borít be a homoki árvalányhaj (Stipa borysthenica). Gyakori a kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata), melynek időnként ősszel is találni virágzó példányait, illetve a deres fényperje (Koeleria glauca). A buckatetőkön és a buckaoldalakon sok helyütt nő a boróka (Juniperus communis) fehér és szürke nyárral, illetve a telepített fehér akáccal keveredve. Szárazságot jól tűrő cserjék pl. egybibés galagonya (Crataegus monogyna), és a sóskaborbolya (Berberis vulgaris) is előfordulnak. A facsoportok között, a domináns füvek által szabadon hagyott helyekre kistermetű, mély gyökérzetű, xeroterm fajok telepedtek be, pl.: homoki pimpó (Potentilla arenaria), homoki cickafark (Achillea ochroleuca), homoki ternye (Alyssum tortuosum), zászlós, és homoki csüdfű (Astragalus onobrychis és A. varius), pusztai kutyatej (Euphorbia segueriana), szikár habszekfű (Silene otites), molyhos napvirág (Helianthemum nummularium), buglyos fátyolvirág (Gypsophila paniculata), homoki ballagófű (Salsola kali) és a homoki imola (Centaurea arenaria).

Sok az értékes védett faj, mint a naprózsa (Fumana procumbens), báránypirosító (Alkanna tinctoria), homoki fátyolvirág (Gypsophila fastigiata ssp. arenaria), kései szegfű (Dianthus serotinus), fényes poloskamag (Corispermum nitidum), homoki vértő (Onosma arenaria), és homoki bakszakáll (Tragopogon floccosus).

A szélnek kitett száraz homokbuckákon több növény is alkalmazza az “ördögszekér”-stratégiát magjai elszórásához, pl: buglyos fátyolvirág, fényes poloskamag, homoki ballagófű, mezei iringó (Eryngium campestre)

A buckaközök nedvesebb talaján, magasabb talajvízállás mellett serevényfüzes (Salix rosmarinifolia) foltok alakultak ki, melyek még a nyári kényszernyugalmi állapotban is zöldellnek a kiszáradt sárgásbarna gyepben. A serevényfüzet mindenütt kíséri a szürkekáka (Holoschoenus romanus), további buckaközi fajok a tövises iglice (Ononis spinosa), a sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), és a vajszínű ördögszem (Scabiosa ochroleuca).

Érdekes a Bikatorok buckaközeiben a fekete kökörcsin (Pulsatilla pratensis ssp. nigricans) közel 90 töves állománya, illetve az ugyancsak védett, zsurlókra emlékeztető cserje, a csikófark (Ephedra distachya) előfordulása. Az orchideák itt is képviseltetik magukat: az egyik szürkenyáras facsoport alatt található néhány tő piros madársisak (Cephalanthera rubra), melynek előfordulása hasonló facsoportok aljnövényeként is valószínűsíthető.

A leromlott buckahátak és buckaoldalak helyén létrejövő “pionír” társulás a rozsnokos pusztagyep (Brometum tectorum), melynek fajai főként az egyévesek közül kerülnek ki, pl.: fedélrozsnok (Bromus tectorum), vadrozs (Secale silvestris), hosszú zsurló (Equisetum ramosissimum), homoki keserűfű (Polygonum arenarium) és siskanádtippan (Calamagrostis epigeios). Nagyobb állományokat alkot a homoki seprűfű (Kochia laniflora), és foltokban előfordul a homoki útifű (Plantago arenaria). Ezeken a nyílt gyepeken a növényekkel nem borított homokos felszínen gyakori a zuzmók terjedése.

A degradált homoki gyepek ki vannak téve annak a veszélynek, hogy az egykor gyapotnövénynek behozott selyemkóró (Asclepias syriaca) elszaporodik rajtuk, mivel a magjának csírázásához a fél cm-es homokborítás ideális. A taposott, feltört gyepen jók a feltételek a selyemkóró kikeléséhez, amelyet később vegetatív szaporodása miatt nehéz kiirtani. A Bikatorok egy részén sajnos már megkezdte behatolását ez az adventív növény. Az akác terjedése - igénytelensége, és tápanyagelszívó hatása miatt - ugyancsak kedvezőtlen.

A tó északnyugati oldalán, a Radványi-félsziget közelében a védett területen kívül egy túllegeltetett réten a kormos csáté (Schoenus nigricans) szép állománya található, a gyep magasabb térszínein pedig májusban több száz tő poloskaszagú kosbor (Orchis coriophora) virít.

A Kolon-tó nyugati oldalán elterülő homokbuckások közül a Soltszentimre közelében lévő Reveckei-halom nem védett, de védelemre előterjesztett természeti terület. Jellegét tekintve a Bikatorok és a Matyóhalom növényzetéhez hasonlítható: a homokpusztagyepek karakterfajai, és konstans fajai itt is megtalálhatók. Az említett két buckához képest azonban nyíltabb gyep, mivel alkalmanként legeltetik. Két védett ritkaságot kell megemlíteni, amik a területen csak itt fordulnak elő: a kék szamárkenyér (Echinops ruthenicus), melynek kicsiny, közel tíz töves állományát találtuk meg, illetve a homoki szalmagyopárt (Helichrysum arenarium), melyből több foltszerű állomány él a Reveckei-halomban. Érdekes továbbá, hogy a Bikatorokban és Matyóhalomban is előforduló védett homoki fátyolvirág a Reveckei-halomban és környékén óriási állományokat alkot.