.

.

 

 

 

 

 

.

.

.

 

 

 

.

Iványosi Szabó András nyomán
 

A Duna-Tisza közét jelentős vastagságú, váltakozó településű lösz és futóhomok építi fel. (Molnár B. 1977.) A Duna-völgyben uralkodóan alluviális kőzetliszt és folyóvízi homok található. A Duna-völgy és a Duna-Tisza köze mai határa Izsák környékén kb. a 100 m-es t. sz. f. szintvonal mentén húzható meg. A korábbi vizsgálatok bizonyították, hogy ez a határ a pleisztocén végén a mainál nyugatabbra volt. A holocén elején azonban – a nagyobb csapadék miatt – a Duna árvízszintje megemelkedett és az egykori folyóágak, a Duna-Tisza közi Hátság Ny-i részét is feldarabolták. A folyóágaknak az eolikus felszínbe való bevágódása igen különböző mélységű volt. Van olyan hely, ahol a folyóág az eolikus üledéket teljes vastagságban átvágta (Molnár B. – Kuti L. 1978.). Máshol az egykori futóhomokbuckák – mivel magasságuk mindig a legnagyobb árvízszint fölött volt – kimaradtak a folyóvízi erózióból. Ilyen rész pl. a tótól Ny-ra levő Bikatorok is.

.

.

 

 

 

 

.

.

 

 

 

 

 

.

Iványosi Szabó András nyomán
 

A tó mai szintje alatt kb. 10 m-ben a Duna egykori feltöltött folyóága van, ennek üledékében a finom kőzetlisztben szegényes, kevés fajú, gyengén mozgó (áramló) vízre utaló fajokat is tartalmazó fauna jelenik meg. A durva kőzetlisztben valamivel gazdagabb faj- és egyedszám mutatkozik. Különösen fontos faj a szikes vizet is jól elviselő Anisus spirorbis (L.) (Richnovszky A. 1970). Miután a finom és a durva kőzetliszt nagyjából egyidőben rakódott le, a szemcseösszetételbeli és faunisztikai különbséget az egykori folyóág Ny-i és K-i partja közötti földtani és morfológiai különbség okozta.

A feltöltött folyóágba befújt futóhomokban kevés a faj- és az egyedszám. Az ekkor létrejövő semlyék nem kedvezett a Mollusca (puhatestűek) -faunáknak. A homok Mollusca-faunája is elsősorban a csapadékosabb években élhetett, ezért van az, hogy a futóhomok- származása ellenére is- állóvízi fajokat tartalmaz. Az aprószemű homokkal nagyjából egy időben keletkezett finom homok faunája jellegében a fentiekkel egyező. A finom homokban is uralkodnak a nagyobb ökológiai tűrőképességű fajok.

A semlyék utáni időben kezdődik a tavi időszak, amelyet egymás felett települve, egymástól jól elkülöníthető két üledéktípus jellemez: a kémiai kicsapódású karbonátiszap és felette a tőzeg. Mindkettő Mollusca-faunájára az igen nagy faj- és egyedszám jellemző. A tó ekkor optimális élettér. A vegetációs periódusban a Mollusca-fauna tömeges. Kiszáradáskor azonban az elcsökevényesedett és torzult alakok is megjelennek.

A tó szikesedése soha nem érte el a Duna-Tisza közi Hátságon a mai szikes tavak 9-11 közötti pH-értékét. A karbonátiszap kiválásában az utóbbi tavak esetében elsősorban a sókoncentrációnak, a Kolon-tónál pedig még a dús növényzet széndioxid-elvonó hatásának is szerepe lehetett. A Kolon-tó a puhatestűek számára kisebb pH-értékével kedvezőbb biotóp volt. Ezért az itteni karbonátiszap faunája gazdag.

A tavi üledékre fújt futóhomok faunája azonos a Duna-Tisza közi futóhomokbuckák faunájával, melyet kevés egyed-és fajszám jellemez.

.

.

.

.

.

 

 

 

 

 

 

 

.

Iványosi Szabó András nyomán
 

A Kolon-tó Izsák községtől Ny-ra helyezkedik el. A tó mélyedése É-D-i irányú, mintegy 7 km hosszú. A tó vize a mai átlagos vízálláskor 3,5 km hosszú és 1,5 – 2,5 km széles területet borít. A vízszintingadozás azonban a 60 cm-t is eléri. A tó középvonala 94-95 m, partvonala 96 m tengerszint feletti magasságú szintvonal mentén húzható meg. Ny-i oldala elég meredek, a Bikatorok nevű futóhomokbuckáknál eléri a 105-120 m-t. A K-i oldal lényegesen laposabb, még néhány km távolságban is csak 100 m t. sz. f. magasságú.

A Kolon-tó és közvetlen környéke 1975. január 1-vel, a Kiskunsági Nemzeti Park megalakulásával annak részeként védett természeti területté vált.

A tavat az utóbbi 50 évben erőteljes emberi beavatkozás érte, ezért korábban már a léte is veszélyben forgott.

A Kolon-tónak É felé a szabadszállási Nádas-réttel, vagy más néven Kurjantóval természetes összeköttetése volt. Ez az összeköttetés a század első felében a tó É-i oldalán húzódó út- és vasútépítés miatt megszűnt.

A tófejlődés természetes folyamata igazán azonban csak az 1930-as évek kezdetén szakadt meg. A beavatkozás a tó lecsapolásával, és a tómeder jelentős részének mezőgazdasági hasznosításával kezdődött. A Duna-menti síkság vízrendezése érdekében ugyanis 1912-ben megkezdődött a Duna-völgyi főcsatorna építése. A 107 km hosszú főcsatorna 1929-re készült el. A mellékcsatornákat pedig az 1930-as évek elején építették ki. Ennek kapcsán a Duna-Tisza-közi hátságperemi állóvizek egy részét, így a Kolon-tavat is lecsapolták.

A lecsapolást a környező homokterületek szőlősgazdái a talajvízszint csökkenése miatt jogos aggodalommal, a tóban földterülettel rendelkezők pedig nagy reményekkel fogadták. A tómeder hasznosítását azonban a tőkehiány, a súlyos csatornaépítési kölcsönök törlesztése, az 1930-as évek aszályos nyarai és a gyakori tőzegtüzek nehezítették. A lecsapolás után igen rövid idő alatt a tőzeg jó része kiégett, s sok helyen a tőzegport a szél is kifújta. A tó tőzegkészlete régóta ismert. Bányászatát 1952-ben kezdték meg: az 1,2 – 1, 5 m vastagságú tőzeget megközelítően 1 km2-nyi területen fejtették le. A tőzeg rossz minőségű, zsombékos, meszes lápföld volt. A csatornák eliszapolódása miatt a talajvízszint süllyesztése is egyre költségesebbé vált. Ezért 1959-ben, miután a termelés nem volt gazdaságos, felhagytak vele. Ezt követően már csak alkalmanként bányásztak tőzeget.

A második világháború idején a csatornák gondozását elhanyagolták, így az 1950-es évek elején a tó részben visszahódította a lecsapolt területet. A tó sorsát utoljára az 1960-70-es évek fordulóján, a tó déli részén Ny-K-i irányban húzódó XV. sz. csatorna Ágasegyházi-, Orgoványi-réti, csíraszéki rendszerrel történő összekötése érintette igen érzékenyen. A csatorna ennek következtében ugyanis a közbeeső szikes laposok pangó vizeit be- illetve átvezeti a Kolon-tavon. A természetvédelem legfontosabb feladata ezért a tó tartós vízborításának biztosítása.

.

.

.

.

.

 

 

 

 

 

 

 

.

Készítette: Schantl István és Schantlné Farkas Julianna
 

A Kolon- tó neve már a tihanyi alapítólevélben (1055) is megtalálható, mint Culun víz a tizenötödik birtoktestet képezve. Ezt az 1211-ben kelt összeírás megerősíti Colun, illetve Colon stagnum néven. E terület azonos a mai Kolon- tó és Izsák területével. Az 1211 évi határjáráskor a szomszédos birtokosokat is feljegyezték, melyből kiderül, hogy a terület a középkorban Fejér vármegyéhez tartozott Szentimre pusztával együtt.

Az 1211-es határbejárást Györffy György vetette egybe a mai területekkel, s munkájában bizonyította, hogy valóban e vidék szerepel a tihanyi alapítólevélben. A határbejárás 30- 45o-kal eltér a mai határoktól, a naphoz (napkeltéhez) való tájolás miatt. Így az egykori Kolon határa több ponton megegyezik Izsák mai határával. E határok változatlansága a tatárjárás utáni birtokadományokkal függ össze. A kunok ugyanis a Duna-Tisza közén a királyi és királynéi birtokokat kapták meg a néptelen nemesi és várföldekkel együtt, míg a Kolon egyházi birtok Fejér megye kötelékében maradt. Így ez a határ szinte megmerevedett.

Izsák neve először a XV. sz-ban lelhető fel: a leleszi konvent iktatókönyvében 1421-ben. Neve a következőképpen alakult: Isak (1421), Isaakeghaza (1426), Isakeghaz (1504). A település a tatárjáráskor szinte teljesen elnéptelenedett, ezután főként kunok szállták meg.

1421 után a terület tetétleniek birtokába került. Izsák 1559-ben Musztafa budai defterdár bevételi jegyzékében mindössze 19 házzal szerepelt.

Pesty Frigyes kéziratos helynévgyűjteményében Izsák régi nevei között egyedül a Kolon tó neve található meg.

" Kolon tó a város alatt közvetlen elterülő több mint 5000 holdnyi lapályon fekvő nagy, vizes, jó ízű halakkal, különösen czompóval bővelkedő roppant nagy rét vagy is tó, melybe igen szép és sok ezer kéve nád és széna terem különösen a benne fekvő szigetekbe. Nevét vette ezen szótól "Kollanto" mivel Kamuthi nevü magyar lovag "Buka Turk" nevü basát paripáján kollantá, az az üté le. Mások szerint pedig, egy tallér nagyságu hajdan a parajban talált ezüst pénz darabról, melyen ezen szók állottak "Colon" hihető Colomannus Kálmán M. király érme lehetett".

Páhi 1805-ben készült térképén az Izsák és Páhi határán elterülő tó felirata: " Nagy Kolon tó ex arundineto et canna constans", míg egyik déli öble Kis Kolon tó nevet viselte.

A Kolon határa az Árpádkorban (Györffy György nyomán), Kolon tó a XI-XIII.században (Györffy György nyomán)

A határleírásban a növényzet, a felszínformák leírását is megkapjuk. A keleti határpont- ahol NY felé fordul- a szomszédos Herbon (területileg a kun Orbogánszállás, vagyis Orgovány) faluval volt határos. A homokféleségek jelölésére a következő szavakat szanálta a leírás: fekete kumuc, fuegnes humuc és cues humuc. A fekete kumuc vagyis fekete homok a nyugati oldalon lévő meszes, tőzeges homokkal azonosítható. A fuegnes, azaz fövenyes homok a mai Bikatorok területe. A cues, vagyis köves homok nevét a löszös homokrétegekben kicementálódott törmelékdarabokról ún. löszbabákról kaphatta.

A Bikatorok név eredetére is több legenda kering a környéken. Az egyik leírás szerint Damásdi János gulyás egy fazék aranyat talált a legelő földjében, amit az őrizetére bízott bikacsorda kapart ki. Végrendeletében 1834-ben 20.000 váltóforintot hagyott a református egyházra.

A másik legenda szerint ugyanitt egy török basa elásott kincsét a bika szarvával kaparta ki a homokból. Ennél hihetetlenebb, hogy a Bikatoroknál egy régi falu templomát nyelte el a mocsár.

Mindenesetre bizonyos, hogy Izsák határában gazdag bronzkori leleteket találtak.

Mindezek jól mutatják, hogy a régi határleírások milyen sok adattal szolgálhatnak számunkra a XXI. sz elején.